Mindenáron. Szinte.
Érdekes jelenség, hogy amint közeledik a 30. születésnap, a lányok bepánikolnak, és rájönnek, hogy már nagyon itt van az ideje, hogy szüljenek.
A környezetünkben ugyanis mindenki szül, aki pedig nem, az házasodik.
Így persze, hogy jobban ráirányul a figyelem a témára.
Egyetértek azzal, hogy egy nő magától értetődő útja a szülés, és hogy nem élet az élet gyerek nélkül, sőt, hogy egy nő akkor lesz igazán nő, ha egyben anya is lesz; mégis kicsit túlzásnak érzem ezt a hisztériát, ami ezzel kapcsolatban jellemző.
Az egyik gimnazista osztálytársnőm azt mondta még a középiskolában, hogyha neki 30 éves korára nem lesz gyereke, akkor lemegy a diszkóba, és felcsináltatja magát. Ami azért vicces, mert már akkor sem jártunk diszkóba, nemhogy most. Persze nyilván mindegy a helyszín, egyre több módszer van arra, hogy egyedül is megoldja a gyermekáldást a nő. Gimnazista osztálytársnőm azóta elmúlt 29, jövőre betölti a 30-at, és egy percig nem aggódik amiatt, hogy még nincs gyereke, ugyanis boldog párkapcsolatban él, és nagyon jól tudja, hogy ha nagyon akarna már gyereket, akár szülhetne is. Akkor meg minek annyira nagyon siettetni?
Nagyon gyakran tapasztalom ezt. Vagyis azt, hogy aki már megtalálta azt a férfit, akitől gyereket akar, annak nem annyira sürgős; aki viszont még keresi, az leküzdhetetlen vágyat érez, hogy legyen gyereke. Mint aki attól fél, hogy nem lesz soha. Pedig ez butaság, tudjuk jól, főleg, hogy minél jobban tart valaki ettől, annál inkább növeli a veszélyét annak, hogy tényleg nem is lesz.
Amikor megátogatunk olyan barátnőnket, akinek kisbabája van, mindig az egyedülállók kezdenek el sopánkodni, hogy jaj, jaj, nekik már kell egy ilyen gyerek. Sokszor azonban az sem szükséges, hogy egyedülálló legyen az áhítozó, sokszor az is elég, hogy olyan valakivel legyen együtt, akiben biztos, hogy nem a gyerekei apját látja. Másik lehetőség még, amikor valaki másodhegedűs, szerető státuszban van. Ebben az esetben is azt érzi tulajdonképpen, hogy nem vállalhatna gyereket. És akkor hirtelen muszáj. Mert ki tudja mi lesz 5 év múlva, kifut az időből, sietni kell.
Ami teljesen ledöbbent, sokan mindenáron gyereket akarnak. Nem egyszer hallottam már, hogy valaki, aki az éppen aktuális nem tartós kapcsolatban él, és egyszer csak késik, felmerül a lehetőség, hogy terhes az illető, és mit mond? Nem azt, hogy abortusz, de rögtön; hanem hogy el kell gondolkodnia. Valószínűleg bevállalná. Szerencsére ilyenkor szokott gyakorta kiderülni, hogy nincs is baj. Egyedül bevállalni egy gyereket? De hát miért? Én azért sem bírnám, mert képtelen lennék elviselni a társadalom megvetését, de ez mondjuk az én hülyeségem sajnos, mert egyébként egyáltalán nem értek azzal egyet, hogy foglalkozni kellene azzal, hogy mit gondolnak az emberek. De én még azt gondolom, hogy egy gyereknek családban kell felnőnie. És persze lehet, hogy akkor sem nő fel az a gyerek családban, ha éppen a fogantatás pillanatában volt mögötte család; de mégis, legalább a lehetőség megvan rá. Óriási felelőtlenségnek tartom, ha valaki ezzel nem foglalkozik, és nem az anyagi okok miatt. Egyszer azt mondta egy barátnőm, aki történetesen már betöltötte a 30-at, hogy ő akar gyereket, de egész pontosan nem is gyereket akar, hanem azt a férfit megtalálni, akitől majd akar gyereket. De nem akar mindenáron gyereket. Ez nagyon szimpatikus hozzáállás szerintem. Elítélem azt a nőt, aki nem akar gyereket (bár nem szabadna ítélkezni), de azt sem tartom szerencsésnek, ha valaki mindenáron akar.Az olyan szánalmasnak tűnik nekem.
A gyerek úgyis tudja, mikor kell jönnie. És az anya is érzi, hogy eljött a pillanat. Közhelyesnek tűnik, sőt, hogy mindennek megvan a maga ideje, de én abszolút mértékben egytértek ezzel, nem kell erőltetni semmit, jön minden magától.
Ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor szerintem távolabb kerülünk tőle, mint gondolnánk.
