Én nem tudom, milyen sötét erők játéka ez, de rengetegen szakítanak mostanában a környezetemben. A nővérem 10 év után. Az egyik legjobb barátnőm nővére kb. 3 év után. A legjobb barátnőm egy év után. Az egyik legjobb fej évfolyamtársam 8 év után, de ebből az utolsó egy év már házasság volt. Az ő barátnője 2 év után, de az olyan volt, hogy már kiköltözött a lány külföldre a fiú után, és közös életet terveztek. Aztán: a baráti társaságból egy pár. Majdnem egy éve voltak együtt, úgy tűnt, minden rendben, aztán kiderült, hogy a fiú nem szerelmes. Az baj. Aztán a mostohatesóm 2-3 év után. Már ők is együtt laktak. Sőt, el is jegyezték egymást. Most nem erőltetném meg magam, hogy soroljam unalmasan, ki mindenki szakított még, de nagyon sokan. Ja, az egyik barátnőm most fog szakítani januárban a férjével (mégse lehet karácsonykor!), pedig most házasodtak össze júliusban. Mondjuk a legsúlyosabb sztori, amikor a nővérem évfolyamtársa a saját esküvőjén összejött a dobos fiúval. Két hét után be is adták a válópert.
Azt soha nem értettem, hogy van az, hogy emberek együtt vannak, mi több: együtt élnek egymással évek óta, és akkor egyszer csak, sokszor az esküvő után, kiderül, hogy nagy baj van és szétmennek. Miközben előtte úgy tűnt, hogy minden rendben. Miért van ez, színház az az egész? Csak remélni merem, hogy nem.
Ha körülnézünk magunk körül: hány olyan párt látunk, akiket irigyelni tudunk? Hány olyan párt ismerünk, akik ideális mintát jelenthetnek számunkra? Én attól félek, egyre kevesebbet.
Rengeteg beteg kapcsolatról tudok, amire azt mondom, hogy csak azért ne legyünk együtt a másikkal, mert NINCS MÁS. Ennél rosszabb felállást aligha tudok elképzelni. Szánalmas. Pedig hány ilyen van!Van, aki egzisztenciális okokból nem szakít. Az is brrrr. De néha azt meg lehet azért érteni, gyerek, ki tudja. De ha valaki még csak maga van, rossz a kapcsolat, és mégis benne marad! Hát, arra nem tudok mit mondani.
Amin még elcsodálkoztam mostanában: hogyan szakítunk, mennyire tudunk emberek maradni. A fenti szakítók közül volt olyan, aki amikor kiköltözött az albérletből, mindennek elvitte a felét. De mindennek. A műanyag dobozoknak a felét, amiben tudunk kaját szállítani és lehet a mikróban melegíteni. És: a samponnak, tüsfürdőnek, testápolónak: mind-mind a felét. Az mondjuk nem derült ki, hogyan. Lehet, hogy csak kiöntötte a lefolyóba a felét, hogy dögöljön meg az illető, nehogy már ott maradjon neki. Mert gondolom nem készült üres műanyag flakonokkal. Bár who knows? Amúgy ő volt a szakító fél noch dazu, nem őt hagyták el.
Ebben a témában akkor is az marad a kedvencem, amikor a férj azt mondta a válófélben levő feleségének, hogy amikor elköltözik, ő nem lesz otthon, vigye el, ami az övé. Hát, megy haza, kapcsolná fel a villanyt, nem tudja, mert nincs villanykapcsoló. De kilincs se. Más se nagyon.
Másnál viszont hallottam nagyvonalúságról beszámolni. És ez igen megnyugtatott. Vannak, akik képesek emberi méltóságukat megőrizni a szakítás után is. Na, nem sokan.
Annyira triviálisan adja magát a zárás: remélem, a 2009. év az egymásra találások éve lesz. Bár ne hangozna az előző mondat olyan giccsesnek!
