Mondta nekem a nővérem, amikor vigasztalni próbáltam egy tízéves kapcsolat vége után.
Pedig nem lehet másként.
Igaz, ilyenkor mindenki nagyon okos lesz hirtelen, és hasonló közhelyekkel próbál meg segíteni. Másik kedvencem, ami egyáltalán nem segít ilyenkor: "az idő majd mindent megold". Meg hogy csak saját magunkon tudunk segíteni, és a saját hajunknál fogva kell magunkat kihúzni a bajból, ahogy Münchhausen báró saját hajánál fogva ragadta ki magát a mocsárból. És akkor elképesztően idegesítő ezt hallgatni, de utólag visszagondolva, csak igazak a közhelyek. Nem kedvelem a közhelyeket, de azt kell, hogy mondjam, rendszerint igazak.
Én is ugyanilyen közhelyeket hallgattam a hétéves kapcsolatom vége után. És el nem tudtam képzelni azt, hogy valaha is lesz kedvem újra élni. Hogy látnám értelmét ennek az egésznek. És úgy éreztem, senki nem tud segíteni. És ebben nem is tévedtem. Hiába voltak mellettem barátok vagy családtagok, akik vigasztaltak, meghallgattak. Én nekik csak panaszkodni tutdam, meg siránkozni, meg sajnáltatni magam. Nem szándékosan. Ösztönösen. És azzal nem jutunk előbbre. Ha újra meg újra elmondjuk, hogy nekünk menniyre rossz, csak újra átéljük, sőt beleéljük magunkat. Egy dolog segít: ha minden programra, ami az útunkba akad: elmegyünk. Bárhová hívnak, ha egy kicsit is kedvünkre való, el kell mennünk. Annál nincs veszélyesebb, mint otthon búsulni. Tudom, ez esik jól. De nincs sok értelme. A programözön két szempontból is jó: 1.) elfoglaljuk magunkat, eltereljük a figyelmünket; 2.) megismerkedhetünk új emberekkel. És mire elgondolkodnánk, hogy nekünk menniyre rossz, már rá is jövünk, hogy nekünk nem is annyira rossz. És amiben biztos vagyok: ha el akarjuk határozni, hogy túl leszünk a szakításon, túl leszünk az egyedülléten, és nagyon rákoncentrálunk, akkor pont azokon nem leszünk túl. Ha boldogok akarunk lenni, nagyon, akkor pont azt nem szabad akarni.
"Ha boldog akarsz lenni, tűzz ki magad elé bármilyen célt, csak egyet ne: a boldogságot."
Lucian Blaga
