mindennapi boldogság

Egész pontosan állítólag úgy szól az idézet: "Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz". És ha minden igaz, ezt Henry Ford mondta.

Jó, beismerem, hogy manapság a Secret által behozott, közhelyesre és elcsépeltre hangoztatott felfogás már-már visszatetszőnek hat, de nem állíthatom, hogy nem igaz ez a mondás. Sőt, én hiszem, hogy ez mindennek az alapja.

Van néhány kedvelt idézetem ezzel kapcsolatban. Gorkij Éjjeli menedékhelyében hangzik el az a párbeszéd, amit nem tudok elfelejteni, nagyjából így hangzik: Van Isten? (Luka, az orosz irodalomnak egyik bölcse, először hallgat és mosolyog.) Ha hiszed Istent, van Isten, ha nem hiszed, nincs. Ha hiszed: van, ha nem hiszed: nincs, amiben hiszel,az van. Azt hiszem, ez ilyen egyszerű. A másik kedvelt idézetem a Mester és Margritából való, abból a műből, ami általában nagyon szélsőséges élményeket vált ki az olvasókból: vagy nagyon utálják, vagy nagyon odavannak érte. Közömbösséget ritkán tapasztalok ezzel a regénnyel kapcsolatban, mint általában az örökművekkel ez lenni szokott. Tehát ebben az a mondat hangzik el, ha jól emlékszem, Mester szájából: "Mindenkinek a maga hite szerint adatik". Igaz, hogy ezen idézetek a vallás, de tulajdonképpen a hit témaköréből valók, tehát érvényesek mindenre.

Egy barátnőm, aki mellesleg 31 éves, rendre így kezdi a mondatát, ha arról van szó, ki, hogyan nevelné a gyerekét: "Ha nekem egyszer netalántán lenne gyerekem, akkor én úgy csinálnám..." Állj! Mondom neki mindig, de falra hányt borsó minden tiltakozásom, pedig biztos vagyok benne, hogy ez a bevezető tagmondat, vagy csak az a netalántán szócska hellyel-közzel eldönti a sorsát. Jó, nem akarok én nagy szavakat vagy pláne messzemenő következtetéseket levonni, azonban az biztos, hogy jót nem tesz az ügyének. Ő valamiért meg van arról győzödve, hogy neki nem lesz sem gyereke, sem férje. Persze a kettő gyakorta együtt jár. Mindez azért érdekes, mert nagyon kellemes megjelenésű és hangú, és nagyon értelmes, művelt nőről van szó. És valóban, egy ötéves kapcsolata után olyan sokáig maradt egyedül, hogy tulajdonképpen megszokta ezt, és újabb öt éve tulajdonképpen nincsen kapcsolata. Mert már nem is hisz benne, annyira beleszokott az általa egyébként egyáltalán nem vágyott egyedülálló státuszba. Egyébként végzett egy gyors közvélemény-kutatást a barátai körében, hogy vajon miért érzi úgy, hogy ő nem kell a férfiaknak, pontosabban azoknak a férfiaknak nem kell, akik neki tetszenek. Markánsan két választ kapott: 1.) túl okos. 2.) az előző pontból adódóan talán van benne egy kis magasabbról szemlélődő attitűd, (ami persze csalóka látszat lehet, mert egyébként nincs meg az illetőben, tényleg; mégis) a férfiak ezért úgy érzékelik, hogy megközelíthetetlen ez a nő, úgysem lennének ők "elegek" számára. Hát, nem tudom. Én pont nála ezt nem érzékeltem, de ettől függetlenül ez is létező probléma, nagyon sok lány, nő van emiatt egyedül szerintem. Túl jónak, megkaphatatlannak tűnnek. Én azt válaszoltam a barátnőm önkép-megerősítő körkédésére, hogy szerintem azért van egyedül, mert: 1.) megszokta, hogy egyedül van; 2.) nincs önbizalma; 3.) mivel nincs önbizalma, nem hisz ebben az egészben. Ő gyorsan leszögezte, hogy van önbizalma. Mondtam neki, nagy tévedés, nincs. Erről elvitatkoztunk egy darabig, de azt hiszem, azzal a rövid történettel elég meggyőzőnek kellett lennem, amikor felelevenítettem, hogy egyszer valaki azt mondta rá nekem, hogy a társaságban ő a leghelyesebb és legérdekesebb lány. Erre ő győzködni kezdett engem, hogy biztosan összekevrték valakivel, hiszen olyan sok lány volt ott azon az estén. Summa mummárum, már nem hisz abban, hogy ő lehet más is, mint egyedülálló. Egyébiránt, az is egy érdekes kérdés, hogy mennyire érzi így ő jól magát. Állítja, hogy ő nagyon jól elvan egyedül. Igaz, nem bánná, ha megtalálná azt a férfit, akivel örökre együtt marad (mert másnak semmi értelme), de ha nem, hát nem. Tényelg így is nagyon jó, higgyük el! Én szívesen elhiszem, de akkor miért dolgozik annyit, mint két kollegája együttesen? Miért hajszolja agyon magát? És miért mondja mégis olykor-olykor, hogy ha netalántán az életbe őt valaki elvenné feleségül...

Ebben a témakörben akkor is az marad számomra a prototípus, amikor a nővérem készült az érettségire, és a koffeinmentes kávéra azt hitte, hogy koffeines. Anyukám készítette neki reggel a kávét, majd amikor a nővérem felkelt, az üres lakásban elkortyolgatta a kávét, nekiült a tételeknek. Majd amikor délután beszélt anyukámmal telefonon, megköszönte a kávét, megjegyezte, hogy milyen jól tudott tőle tanulni. Mire anyukám megjegyezte, hogy "de hát az malátakávé volt!" A nővérem pedig sürgősen ledőlt egy kicsit aludni, mert úgy érezte, hogy majd elájul az álmosságtól. 

Mindenáron. Szinte.

Érdekes jelenség, hogy amint közeledik a 30. születésnap, a lányok bepánikolnak, és rájönnek, hogy már nagyon itt van az ideje, hogy szüljenek.

A környezetünkben ugyanis mindenki szül, aki pedig nem, az házasodik.

Így persze, hogy jobban ráirányul a figyelem a témára.

Egyetértek azzal, hogy egy nő magától értetődő útja a szülés, és hogy nem élet az élet gyerek nélkül, sőt, hogy egy nő akkor lesz igazán nő, ha egyben anya is lesz; mégis kicsit túlzásnak érzem ezt a hisztériát, ami ezzel kapcsolatban jellemző.

Az egyik gimnazista osztálytársnőm azt mondta még a középiskolában, hogyha neki 30 éves korára nem lesz gyereke, akkor lemegy a diszkóba, és felcsináltatja magát. Ami azért vicces, mert már akkor sem jártunk diszkóba, nemhogy most. Persze nyilván mindegy a helyszín, egyre több módszer van arra, hogy egyedül is megoldja a gyermekáldást a nő. Gimnazista osztálytársnőm azóta elmúlt 29, jövőre betölti a 30-at, és egy percig nem aggódik amiatt, hogy még nincs gyereke, ugyanis boldog párkapcsolatban él, és nagyon jól tudja, hogy ha nagyon akarna már gyereket, akár szülhetne is. Akkor meg minek annyira nagyon siettetni?

Nagyon gyakran tapasztalom ezt. Vagyis azt, hogy aki már megtalálta azt a férfit, akitől gyereket akar, annak nem annyira sürgős; aki viszont még keresi, az leküzdhetetlen vágyat érez, hogy legyen gyereke. Mint aki attól fél, hogy nem lesz soha. Pedig ez butaság, tudjuk jól, főleg, hogy minél jobban tart valaki ettől, annál inkább növeli a veszélyét annak, hogy tényleg nem is lesz.

Amikor megátogatunk olyan barátnőnket, akinek kisbabája van, mindig az egyedülállók kezdenek el sopánkodni, hogy jaj, jaj, nekik már kell egy ilyen gyerek. Sokszor azonban az sem szükséges, hogy egyedülálló legyen az áhítozó, sokszor az is elég, hogy olyan valakivel legyen együtt, akiben biztos, hogy nem a gyerekei apját látja. Másik lehetőség még, amikor valaki másodhegedűs, szerető státuszban van. Ebben az esetben is azt érzi tulajdonképpen, hogy nem vállalhatna gyereket. És akkor hirtelen muszáj. Mert ki tudja mi lesz 5 év múlva, kifut az időből, sietni kell.

Ami teljesen ledöbbent, sokan mindenáron gyereket akarnak. Nem egyszer hallottam már, hogy valaki, aki az éppen aktuális nem tartós kapcsolatban él, és egyszer csak késik, felmerül a lehetőség, hogy terhes az illető, és mit mond? Nem azt, hogy abortusz, de rögtön; hanem hogy el kell gondolkodnia. Valószínűleg bevállalná. Szerencsére ilyenkor szokott gyakorta kiderülni, hogy nincs is baj. Egyedül bevállalni egy gyereket? De hát miért? Én azért sem bírnám, mert képtelen lennék elviselni a társadalom megvetését, de ez mondjuk az én hülyeségem sajnos, mert egyébként egyáltalán nem értek azzal egyet, hogy foglalkozni kellene azzal, hogy mit gondolnak az emberek. De én még azt gondolom, hogy egy gyereknek családban kell felnőnie. És persze lehet, hogy akkor sem nő fel az a gyerek családban, ha éppen a fogantatás pillanatában volt mögötte család; de mégis, legalább a lehetőség megvan rá. Óriási felelőtlenségnek tartom, ha valaki ezzel nem foglalkozik, és nem az anyagi okok miatt. Egyszer azt mondta egy barátnőm, aki történetesen már betöltötte a 30-at, hogy ő akar gyereket, de egész pontosan nem is gyereket akar, hanem azt a férfit megtalálni, akitől majd akar gyereket. De nem akar mindenáron gyereket. Ez nagyon szimpatikus hozzáállás szerintem. Elítélem azt a nőt, aki nem akar gyereket (bár nem szabadna ítélkezni), de azt sem tartom szerencsésnek, ha valaki mindenáron akar.Az olyan szánalmasnak tűnik nekem.

A gyerek úgyis tudja, mikor kell jönnie. És az anya is érzi, hogy eljött a pillanat. Közhelyesnek tűnik, sőt, hogy mindennek megvan a maga ideje, de én abszolút mértékben egytértek ezzel, nem kell erőltetni semmit, jön minden magától.

Ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor szerintem távolabb kerülünk tőle, mint gondolnánk. 

Én nem tudom, milyen sötét erők játéka ez, de rengetegen szakítanak mostanában a környezetemben. A nővérem 10 év után. Az egyik legjobb barátnőm nővére kb. 3 év után. A legjobb barátnőm egy év után. Az egyik legjobb fej évfolyamtársam 8 év után, de ebből az utolsó egy év már házasság volt. Az ő barátnője 2 év után, de az olyan volt, hogy már kiköltözött a lány külföldre a fiú után, és közös életet terveztek. Aztán: a baráti társaságból egy pár. Majdnem egy éve voltak együtt, úgy tűnt, minden rendben, aztán kiderült, hogy a fiú nem szerelmes. Az baj. Aztán a mostohatesóm 2-3 év után. Már ők is együtt laktak. Sőt, el is jegyezték egymást. Most nem erőltetném meg magam, hogy soroljam unalmasan, ki mindenki szakított még, de nagyon sokan. Ja, az egyik barátnőm most fog szakítani januárban a férjével (mégse lehet karácsonykor!), pedig most házasodtak össze júliusban. Mondjuk a legsúlyosabb sztori, amikor a nővérem évfolyamtársa a saját esküvőjén összejött a dobos fiúval. Két hét után be is adták a válópert.

Azt soha nem értettem, hogy van az, hogy emberek együtt vannak, mi több: együtt élnek egymással évek óta, és akkor egyszer csak, sokszor az esküvő után, kiderül, hogy nagy baj van és szétmennek. Miközben előtte úgy tűnt, hogy minden rendben. Miért van ez, színház az az egész? Csak remélni merem, hogy nem.

Ha körülnézünk magunk körül: hány olyan párt látunk, akiket irigyelni tudunk? Hány olyan párt ismerünk, akik ideális mintát jelenthetnek számunkra? Én attól félek, egyre kevesebbet.

Rengeteg beteg kapcsolatról tudok, amire azt mondom, hogy csak azért ne legyünk együtt a másikkal, mert NINCS MÁS. Ennél rosszabb felállást aligha tudok elképzelni. Szánalmas. Pedig hány ilyen van!Van, aki egzisztenciális okokból nem szakít. Az is brrrr. De néha azt meg lehet azért érteni, gyerek, ki tudja. De ha valaki még csak maga van, rossz a kapcsolat, és mégis benne marad! Hát, arra nem tudok mit mondani.

Amin még elcsodálkoztam mostanában: hogyan szakítunk, mennyire tudunk emberek maradni. A fenti szakítók közül volt olyan, aki amikor kiköltözött az albérletből, mindennek elvitte a felét. De mindennek. A műanyag dobozoknak a felét, amiben tudunk kaját szállítani és lehet a mikróban melegíteni. És: a samponnak, tüsfürdőnek, testápolónak: mind-mind a felét. Az mondjuk nem derült ki, hogyan. Lehet, hogy csak kiöntötte a lefolyóba a felét, hogy dögöljön meg az illető, nehogy már ott maradjon neki. Mert gondolom nem készült üres műanyag flakonokkal. Bár who knows? Amúgy ő volt a szakító fél noch dazu, nem őt hagyták el.

Ebben a témában akkor is az marad a kedvencem, amikor a férj azt mondta a válófélben levő feleségének, hogy amikor elköltözik, ő nem lesz otthon, vigye el, ami az övé. Hát, megy haza, kapcsolná fel a villanyt, nem tudja, mert nincs villanykapcsoló. De kilincs se. Más se nagyon.

Másnál viszont hallottam nagyvonalúságról beszámolni. És ez igen megnyugtatott. Vannak, akik képesek emberi méltóságukat megőrizni a szakítás után is. Na, nem sokan.

Annyira triviálisan adja magát a zárás: remélem, a 2009. év az egymásra találások éve lesz. Bár ne hangozna az előző mondat olyan giccsesnek!

Mondta nekem a nővérem, amikor vigasztalni próbáltam egy tízéves kapcsolat vége után.

Pedig nem lehet másként.

Igaz, ilyenkor mindenki nagyon okos lesz hirtelen, és hasonló közhelyekkel próbál meg segíteni. Másik kedvencem, ami egyáltalán nem segít ilyenkor: "az idő majd mindent megold". Meg hogy csak saját magunkon tudunk segíteni, és a saját hajunknál fogva kell magunkat kihúzni a bajból, ahogy Münchhausen báró saját hajánál fogva ragadta ki magát a mocsárból. És akkor elképesztően idegesítő ezt hallgatni, de utólag visszagondolva, csak igazak a közhelyek. Nem kedvelem a közhelyeket, de azt kell, hogy mondjam, rendszerint igazak.

Én is ugyanilyen közhelyeket hallgattam a hétéves kapcsolatom vége után. És el nem tudtam képzelni azt, hogy valaha is lesz kedvem újra élni. Hogy látnám értelmét ennek az egésznek. És úgy éreztem, senki nem tud segíteni. És ebben nem is tévedtem. Hiába voltak mellettem barátok vagy családtagok, akik vigasztaltak, meghallgattak. Én nekik csak panaszkodni tutdam, meg siránkozni, meg sajnáltatni magam. Nem szándékosan. Ösztönösen. És azzal nem jutunk előbbre. Ha újra meg újra elmondjuk, hogy nekünk menniyre rossz, csak újra átéljük, sőt beleéljük magunkat. Egy dolog segít: ha minden programra, ami az útunkba akad: elmegyünk. Bárhová hívnak, ha egy kicsit is kedvünkre való, el kell mennünk. Annál nincs veszélyesebb, mint otthon búsulni. Tudom, ez esik jól. De nincs sok értelme. A programözön két szempontból is jó: 1.) elfoglaljuk magunkat, eltereljük a figyelmünket; 2.) megismerkedhetünk új emberekkel. És mire elgondolkodnánk, hogy nekünk menniyre rossz, már rá is jövünk, hogy nekünk nem is annyira rossz. És amiben biztos vagyok: ha el akarjuk határozni, hogy túl leszünk a szakításon, túl leszünk az egyedülléten, és nagyon rákoncentrálunk, akkor pont azokon nem leszünk túl. Ha boldogok akarunk lenni, nagyon, akkor pont azt nem szabad akarni. 

"Ha boldog akarsz lenni, tűzz ki magad elé bármilyen célt, csak egyet ne: a boldogságot."
Lucian Blaga